Álommagyar – Szénási Sándor jegyzete

Az ötödikesek már újra tanulhatják a hun-magyar rokonságot, köszönhetően annak a frissen összerakott NER-időgépnek, amely dédapáik korába repíti őket, egy cirka százharminc évvel korábbi nemzettudatba, szittya Árpáddal, a 30 millió magyar lakta Kárpát-medencével, meg a honfoglalás millenniumának többi kellékével. Ezt persze sokan kifogásolják, rájuk majd később kerítünk sort, előbb jegyezzük meg, hogy oktatáspolitikánk, miközben elszántan farol vissza a múltba, azért küzd még némi gyávaságfaktorral, például a párthus herceg ügyében. A párthus herceg, amint azt régen még mindenki tudta, maga Krisztus Urunk, amiből részint az az előny jön, hogy Jézust nem kell többé zsidónak tekintenünk, viszont a Megváltó rögvest a vérrokonunk is lesz, hiszen a párthusok ugyebár a szkíták közül valók. Mi pediglen hun szkíták vagyunk, hun hunok, hun meg sumérek, hun meg mindezek együtt, mert az élet bonyolult, de a lényeg az, hogy a hun-magyar rokonság például az Istenfia magyarságának tisztázása nélkül féligazság, az meg sehova se vezet. A következő lépés tehát világos.

Mármost a kárálókról, a finnugor halszagúakról és egyéb söpredékről.

Arról, hogy minek ez az egész.

Székely Kriszta rendező a 24.hu-n azt mondja, hogy az SZFE lerohanásának, a kultúrharcnak az az egyik célja, hogy a színházak ne a gondolkodás, kételkedés, nevettetés helyszínei legyenek, hanem valamiféle magamutogatásnak. Mármost mit lehet ott mutogatni? A nemzetet természetesen, de a mutogatás ünnepi természetéből kifolyóan nem a maga pőre, naturalista és lehangoló valóságában, nem, a nemzet mint önmagáról szőtt álom jelenik itt meg, elegáns hun atyafisággal, isteni származással, igazi szittyaként, akinek a szupremáciája az eget veri, de legalábbis púposra feltölti a Kárpát-medencét. Nem a tények fontosak, nem a régészet, a nyelvtudomány, a rideg ész. Hiszen mi, akik lankadatlanul szőjük a magyarok álmát, pontosan tudjuk, mennyi hülyeséget hordunk közben össze, de azt is tudjuk, hogy csak az boldog, aki bódult, és aki bódult, annak nem kell szembenéznie a valósággal, vagyis tulajdonképpen mivelünk, akik az altatás nehéz műveletét végezzük a magyarjainkon. Az alvó magyar a jó magyar, nem lát, nem hall, nem beszél. Tente szittya baba, tente.

Szénási Sándor jegyzete az Esti gyors 2020. október 14-i, szerdai adásában hangzott el a szerző felolvasásában.