Varró Dániel: Kávéház
26/05/2020 18:49
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A költészet napjától a Klubrádió honlapján minden nap közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Kezdéskor az apropó a karanténidőszak volt, ezekkel a művekkel is próbáltuk az otthon maradást tartalmasabbá, könnyebben elviselhetővé tenni. Mivel a fogadtatás pozitív volt, és van még közölni valónk, a korlátozások enyhítése után is folytatjuk a sorozatot. Ma Varró Dániel Kávéház című versét hallgathatják meg a szerző előadásában.
Varró Dániel az ezredforduló tájékán afféle rímelő csodagyerekként, Weöres Sándor-utódként tűnt föl a magyar irodalomban, s bár a játékosság és a széles körben elterjedt gyerekverseik iránti fogékonyság ténylegesen összeköti őket, valójában meglehetősen különböző esetekről van szó; Varró tulajdonképpen mára a tartalmi képlékenységet tette védjegyévé: hol közölni is akar, hol csak szórakozni és szórakoztatni. A Belső közlés vendégeként is számos különböző munkájából olvasott föl részleteket, és ehhez rendkívül jól illeszkedő zenéket is hozott a stúdióba.
Ez a képlékenység valójában persze a költő (ön)elbeszélői szerepének része; ezt tükrözi a mától a Klubrádió honlapján is meghallgatható Kávéház című verse is, mely a klasszikus költők saját szerepükről, költészetről alkotott önvallomásának egyfajta paródiájaként is értelmezhető, akik közül a szerző többekre utalást is tesz a versben. A bravúros rímek roppant hathatósan közvetítik a bájos öniróniát, ami a legkülönbözőbb igényű emberek közös kedvencévé teheti a költeményt.
A felolvasás a Belső közlés 2013. november 25-i adásában hangzott el, a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg.
A vers írott változata:
Kávéház
Ott ült a költő egyszerű szivével,
amiben nem volt semmi rafinált,
s a süteményes pultot nézegette,
hol annyi csúcsos krém és muffin állt…
Kávéja mellé álmosan harapta
az önsajnálat sajtos bagelét,
mert úgy érezte, ő már percre tudja,
mit tartogat számára még a lét.
Ó, hajdan mennyit kóborolt az utcán
zöld HÉV után loholva ifian –
ma már a kávéházakat szerette,
hol zsongó háttérzaj meg wifi van.
Hol a közöny, e mísz pincérleányka
szétjárt papucsban klaffog zombimód,
s csak hallani, hogy kint a nagykörúton
hogy zúgnak el szőkén a kombinók.
S e kávéházi széphogy szegleten, hol
tejeskávét kavarva üldögélt,
hüvelykujjával megvakarta sűrűn
napi gondoktól terhes fültövét
(mit hajdanán hogy frekventált a múzsa!
úgy kellett kérni szinte már külön,
hogy ne csókolja már meg annyiszor – ma!
nagynéha bírja csípni csak fülön),
s amint a papírpohár oldalához
odakoppant tompán a halk kanál,
eszébe ötlött, hogy az ő korában
egy rendes költő meg van halva már,
és eltűnődött rajta, hogy letészi
a lantot, mely mint köztudott, nehéz,
de legkivált övé nehéz, a könnyű,
mit minden jöttment medvebocs lenéz,
és mérgesen gondolt a csillagára,
mi leszállóban volt és megkopott,
szórakozottan összedugta mégis
a márványasztalkán a laptopot,
költői kérdést intézett magához,
hogy: „nincs ehhez végsősoron korán?”
és megszokásból klimpírozni kezdett
e húrjavesztett, lappadt zongorán.
