Bodnár Zoltán: A szaniterkirály bölcsességei

„Csekély vigasz, hogy nem értenek hozzá” – mondta Parragh László a Magyar Nemzeti Bank inflációkezeléséről, végső soron monetáris politikájáról.

Irigylésre méltó bátorságra vall, ahogyan az egykori bukott csempekereskedő a jegybanki vezetőkről – köztük kedves feleségéről –, és persze a jegybank szakmai stábjának alkalmasságáról nyilatkozik.

Nem értenek hozzá, hiszen nem látták, amit „makrogazdasági nézőpontból” látniuk kellett volna, s amit Parragh meg az Iparkamara már 2019-ben látott, hogy tudniillik elindult egy inflációs nyomás, a nyersanyagárak, a zöld átállás, stb., s abban a pillanatban, ha elindul egy erőteljesebb kereslet, az föl fogja hajtani a inflációt.

Valóban, 2019-ben a hazai infláció jóval meghaladta az uniós átlagot, bár nem a zöld átállás vagy a nyersanyagárak, hanem a Nagy Márton-féle „magas nyomású gazdaság” agyréme miatt. Az MNB pedig nem lépett semmit. Miért is tette volna, ha egyszer 2019-ben az infláció mindvégig a 3%-os inflációs cél közelében, illetve a 2-4%-os tolerancia sávon belül maradt. A 2020 januári, februári számok – 4,7%, 4,4% – már figyelmeztetőek lehettek, még akkor is, ha abban egyszeri év eleji áremelési hatás is volt, a szükséges lépés aligha a 0,9%-os jegybanki alapkamat megemelése, sokkalta inkább a növekedési hitelprogramok leállítása lett volna. Ha viszont ezt tették volna, akkor a Kamara tiltakozott volna a leghangosabban, hogy a jegybanki lépés megfojtja a bimbózó gazdasági növekedést.

2020 nemcsak a gazdasági növekedés visszaesése, hanem az infláció csökkenése jegyében telt el, s az csak 2021 áprilisára kapott új erőre a kormány „gazdaság-mentő” – helyesebben „oligarcha-mentő” – programjainak, válságkezelésnek átkeresztelt pénzszórásának következtében.

2021 júniusában, látva a már 5,3%-os inflációt, indította el az MNB a kamatemelési ciklusát, kicsit bátortalanul, kicsit tanácstalanul, hol 15, hol 30 bázispontot emelve, hogy aztán 2022 januárjától, látva a kormány eszelős szavazatvásárló „helikopterpénzét” , nagyobb sebességre váltson. Pedig hát Parragh nem gondolja, hogy ez olyan ördögtől való lett volna, hogy emiatt kellene azt mondanunk, hogy elindult az inflációs pálya. Végtére is, nagyjából 1.600 milliárd forint kiosztása a háztartásoknak nincs ám semmilyen hatással a keresletre, az importra, a fogyasztásra, következésképpen az inflációra, a külkereskedelmi mérlegre, árfolyamra. Legalábbis a Parragh-féle új közgazdaságtan szerint. Lám, midőn Matolcsy végre felhagy az unorthodox közgazdaságtannal, Parragh újra meghirdeti azt.

Ha a kormányzati pénzszórás nem hatott az inflációra, akkor csak más külső okok miatt emelkedhetett az, nyilván a február végén kitört orosz-ukrán háború hatását éreztük már 2022 januárjában is. Akárhogyan is, a jegybank későn tette meg a lépéseit, elsődlegesen későn kezdett kamatot emelni.

A magas jegybanki kamat persze nagy jegybanki veszteséget okoz. Az MNB tehát emelte a kamatot, lihegve futott a meredek hegyoldalon egyre feljebb hágó infláció után, egyre tetemesebb veszteséget halmozva fel. Tavaly még csak 402 milliárdot, az idei első félévben már közel ezer milliárdot, s lesz az még az év végére akár kétezer milliárd is.

A tudós kamarai elnök döbbentem állapítja meg, hogy amióta forint van Magyarországon, a Magyar Nemzeti Bank még soha nem vesztette el a saját tőkéjét. (Van az úgy, hogy az ember egyszer elveszti a szüzességét.) Most meg nincs neki. „Kötvényei vannak, tartozásai vannak, megtakarításai vannak, de a tőkéjét elvesztette.” Izgalmas, új, mondhatnánk unorthodox gondolatok. Eddig úgy tudtuk, a jegybanknak eszközei és forrásai vannak. (Vajon hol, melyik bankban tartja a megtakarításait az MNB, vagy talán állampapírban, és akkor a több mint háromezer milliárd forintnyi állampapírállománya a jegybank megtakarítása lenne, netán szép kötegekben készpénzben a trezorban vannak a megtakarítások? A párnacihában azért csak nem!)

Bizony, ha az MNB piaci szereplő lenne, akkor ezzel a tetemes veszteséggel már csődben lenne. Ezt jól látja Parragh, aki szerint csak azért nincs csődben, mert mögötte ott van a költségvetés.

Vagy talán mégsem.

Parragh szerint a veszteséget elhatárolják, módosítják a jogszabályt, öt évre szétterítik majd, és nagyon reméli, hogy öt év alatt nem lesz egyetlen havária helyzet sem, amikor megint csak veszteséget kell majd kezelni. Rossz hírem van, Elnök úr: lesz. Bizonyosan lesz ilyen helyzet 2024-ben, 2025-ben és talán 2026-ban is.

Ez bizony nagy baj lesz, mert Parragh szerint már így is drágábban, nehezebben fogunk hitelhez jutni, ezt 10-15 évig fogjuk fizetni, mi adófizetők. Hogy ki is itt a „mi”, ki fog drágábban hitelhez jutni, az nem egészen világos. A jegybank főszabályként nem vesz fel hitelt, sem olcsón, sem drágán. A Magyar Állam vesz fel hitelt az Adósságkezelő Központ útján.

Parragh azt is tudni véli, hogy hová lett ez a várható kétezer milliárd. Szerinte külföldi befektetők zsebében van. Elgondolkodtató. A veszteséget az MNB irányadó eszközének magas kamata okozza. Az egynapos betéti gyorstenderen a belföldi bankok helyezhetnek el betétet a jegybanknál, külföldi befektetők nem.

Ami a jegybanknál veszteség, az persze valaki másnál nyereség. Leginkább a hazai bankoknál, akik átmenetileg felesleges pénzeszközeiket a szépen kamatozó egynapos betétben helyezték el nap mint nap. És legalább ennyire haszonélvezői voltak a jegybanki veszteséget okozó magas kamatnak azok a NER-oligarchák, akiknek cégei 1,5-2-os kamaton kaptak a jegybank által refinanszírozott hiteleket – vagy amelyek kötvényeit vette meg az MNB –, s amelynek átmenetileg fel nem használt részét magas kamatra a kereskedelmi bankoknál helyezték el vagy állampapírba fektették.

Nem utolsósorban nyert a költségvetés, amelynek több mint háromezer milliárd forintnyi állampapírját vette meg az MNB a korábbi években, ezzel rendkívüli keresletet támasztva az állampapírok iránt, sokáig alacsonyan tartva azok kamatát ezzel. Nyertek persze a külföldi befektetők is, akik a külföldi állampapírokhoz képest magas kamatozású hazaikat vettek szerény árfolyamkockázatot vállalva.

Szóval, elégettük a pénzt – mondja Parragh bármit is jelentsen ez. (Leginkább egyébként itt nem jelent semmit.)

De nem baj, mert amint megtudhattuk az Elnöktől, ha valami történik is, „a jegybank mindig tud forráshoz jutni a nemzetközi piacon, sőt a hazai piacon is egyre erőteljesebben jelen van. Csak az a kérdés, hogy mennyiért, amit majd vissza kell fizetni és a kamataival együtt kell visszafizetni… évtizedes távlatban” Valamit hallhatott talán Parragh otthon vacsora közben a Monetáris Tanács-tag feleségétől, devizaswapról, IMF-kvótáról, de szemmel láthatóan nem áll össze a fejében a kép. Csak szavak jönnek ki a száján, amiknek egyenként persze van jelentésük, de így ilyen és hasonló mondatokba fűzve semmi.

S hogy a minapi Egyenesben Beszédben felénekelt gondolatfüzérre – melynek végighallgatása csak erős idegzetűeknek, krónikus alacsony vérnyomásban szenvedőknek, netán drog vagy alkohol hatása alatt állóknak ajánlott – feltegye a koronát (sic!), azzal a forradalmi gondolattal állt elő, hogy ekkora veszteség mellett egyszerűen törvénnyel el kellene venni az MNB felesleges ingatlanvagyonát. Hogy ez a lépés hogyan is csökkentené a jegybanki veszteséget vagy a negatív saját tőkét, az titok maradt, az ötlet viszont nagyon is építő, hiszen a konfiskálandó balatoni konferenciaközpontot vagy a várbeli palotát megveheti majd a Tiborcz gyerek, igaz kissé nyomott áron, és még a terveztetéssel, engedélyeztetéssel, építéssel sem kell bajlódnia.

Kisstílű gondolat, alig félmilliárd forint. Merjünk nagyot álmodni – Orbán amúgy is azt szereti –, vegye el az állam az MNB aranykészletét, az azért már mégiscsak valami, a kis aranyrudacskákat a gyerek is használhatná majd építőkockaként, ez ráadásul kifejezetten zöld gondolat lenne, nem kell hozzá erdőt irtani, fákat kivágni, mint a fa építőjátékokhoz.