Sándor Iván: Követés
30/08/2020 15:01
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ezúttal Sándor Iván Követés című regényének részletét hallgathatják meg Mohai Tamás színművész előadásában.
Az egyik legidősebb élő neves magyar író, az 1930-ban született Sándor Iván életművének kitüntetett pontja volt, amikor 2006-ban megjelentette Követés című, önéletrajzi alapú, valós történetet elmesélő, mégis fikciós szerkezetű regényét. A könyvben a koros író járja be újra tizennégy éves kori lépéseit, amikor 1944/45 telén, az ostrom alatt egy barátnőjével bujkál a nyilasok elől.
A regényből a Belső közlés című irodalmi műsorunk kétszázadik, jubileumi adásában olvasott föl részletet Mohai Tamás színművész. A mától a Klubrádió honlapján is meghallgatható szövegrészben az elbeszélő, a kamaszodó kisfiú és a nála két évvel fiatalabb kislány együttlétének intim pillanatait emeltük ki. A fenti linken elérhető beszélgetésben a szerzőt az életveszély és a szexualitás összefüggéséről is kérdeztük az amúgy valós történetbe ágyazott, de fiktív regényrészlet kapcsán.
A regényrészlet a fenti lejátszás gombra hallgatható meg.
A regényrészlet eredeti írott változata:
Követés (részlet)
Reggel hideg vízben mosakszom. Választok a három színes fogmosó pohárból egyet. Találok fél tubus fogkrémet, az ujjamra nyomok belőle. Átmosom a harisnyámat, az alsónadrágomat. A hátizsákból tiszta fehérneműt veszek elő. Lemegyek a szuterénba. Vera teát iszik, lekváros kenyeret eszik. A lekvárt tömbből vágják. Én is kapok belőle. Hívom Verát a Hirschék lakásába, megmutatom, hogy rendezkedtem be. A lépcsőházban összekulcsoljuk az ujjainkat. A lakásban elhúzódik tőlem. A rekamié másik szélére ül. Próbálom megfogni a kezét, nem engedi. Megkérdezem, nincs-e kedve ideköltözni, átadnám neki a szobámat, így mondom, találnék magamnak máshol fekhelyet. Azt mondja, egyelőre jó neki a Linnertéknél.
A nyáron a szüleim beírattak zenét tanulni. A kétórányi kijárási időben öt percnyi volt az út oda, ugyanannyi vissza. A zenetanárnő nem tanácsolta a hegedűt, a zongorát sem, ahhoz perspektíva kell, mondta a szüleimnek. Nem ismertem ezt a szót, de úgy éreztem, értem, hogy mire gondol. A tangóharmonikát ajánlom, mondta, tíz-tizenkét órában megtanulhatja az alapokat. Bécsi keringőre tanított és a Tangó boleróra.
Próbálom a Tangó bolerót eljátszani a zongorán Verának. Néhányszor melléütök.
Széket hoz, leül, a zongorára könyököl, állát a jobb keze tenyerébe ejti. A filmszínésznőket utánozza, Karády Katalint a Halálos tavaszból. Még jó, hogy nem gyújt cigarettára. Nem értem, miért nem engedi, hogy hozzáérjek. Amikor a menstruációs görcsei jöttek a Téglagyárban, úgy szorongatta a kezemet, mint egy gumipárnát. Feláll, az ablakhoz megy. A járása is olyan, mint Karády Kataliné. Abbahagyom a Tangó bolerót, mögé lépek, a nyakához hajolok. Rossz szagú. Nem mosakodhatott. Napok óta már. Kiszalad a fürdőszobába, hallom a vízöblítő hangját, jön vissza, most nem úgy lépked, mint Karády Katalin, azt mondja, éhes, lemegy, talán van ebéd. Megfogja a kezemet, húz magával.
A konyhában eszünk. (…) Linnert bácsi ötven éves. Ősz a bajusza, belelóg a kanálba evés közben. Azt mondja: közelednek. Az oroszokra gondolhat, pedig most nem hallani lövéseket. (…)
Vacsorára kenyeret kapunk teával. Vespi úr azt mondja, hogy a gyerekek nem maradhatnak itt, mert veszélybe hozzák a ház lakóit. Nem nekünk mondja, Linnert bácsinak mondja. Vespi úr a házparancsnok. Vöröses a haja. Kék a szeme. Az első világháborúban őrmester volt. Megsebesült. Húzza az egyik lábát.
Felmegyek a szobámba. Megágyazok. Leveszem a bakancsot, a bricsesznadrágot. Az inget a széktámlára terítem. (…) Fázom a paplan alatt. Mégis felveszem az ingemet. (…)
A paplan alatt átmelegszem. Verára gondolok. A Téglagyárban, a Dohány utcai templomban egymáshoz szorulva feküdtünk, mégsem történt meg, ami most attól, hogy rágondolok. A kezemre hagyatkozom, hogy kielégítsem az ingert. A nyáron történt így először azon az éjszakán, amikor még délután a kertben a téglarakáson ülve megcsókoltuk egymást. A kölnije illatát is érzem, amit nyáron használt.
Eltelik az éjszaka.
Eltelik a következő nap.
Vera azt mondja, hogy a Linnerték konyhaszekrényében látta a kávés szervizüket. (…)
Manntzné az Amerikai út 74. szuterénjében lakik. Két szoba, konyha. Nálam nem maradhatnak, mondja Linnert néninek, a Vespi is látta, hogy átjöttek.
Linnert néni súg neki valamit. Jó, mondja Manntzné, de csak este fél nyolcig, tudod, Helmut nyolckor jön át a kórházból.
Ha a férjed hazajön a frontról, lelövi a te Helmutodat, mondja Linnert néni.
Manntzné férje asztalos. Egy éve a keleti fronton van. Báró Helmut von Friedenburg orvosőrnagy a szemközti kórház parancsnokhelyettese, május óta Manntznénál tölti az éjszakát. Manntzné a Jászságban született. Magas. Járás közben ringatja a csípőjét. Délelőtt a kórházban takarít, este várja az őrnagyot. Ha István hazajön, előbb Helmut fog lőni, mondja.
Jóságos isten, mekkora kurva vagy te, Ilonka, mondja Linnertné. Mintha irigység volna a hangjában. Van krumplid?, szól utána Manntzné. Annyi, amennyi… vöröshagymáért átjöhetsz…
Hat óra van. Átrendezem a holmimat a hátizsákban. Manntzné meglátja a tengeri kagylót. A tiéd? Nem mondom meg, hogy a Róbert-lakásból hoztam el. Nagyon tetszik neki. Adna érte egy konzervet. Adna kettőt.
Úgysem lesz már szükséged rá.
Nem adom, mondom.
Vera kéri, hogy forduljak el, mert bugyit akar váltani.
Nem várom meg a fél nyolcat. Vera nem érti, hova indulunk. Az utcák sötétek. A kórház előtt a géppuskaállásnál német őrség. Nem zavar az eső. Örülök, hogy foghatom Vera kezét.
Gyarmat utca, Columbus utca, Thököly út. A negyvennégyes villamos kékre festett belső lámpával közlekedik. A hátsó peronon két pártszolgálatos. Megnéznek bennünket, amikor elzörög mellettünk a szerelvény.
Apám papírfeldolgozó műhelye a Francia út 41. udvarából nyílik. Rübner József fatelepének barakképülete előtt eszembe jut, hogy itt tisztelgett dr. Fogas Ernő főhadnagy egyenruhában apámnak azon a napon, amikor először ment ki sárga csillaggal a kabátján az utcára.
A házmesterlakás ablaka a kapu mellett van. A harmadik kopogásra kinyitják az ablakot. Hallom, hogy Ulbertné hátraszól a férjének.
Ulbert úr postás. Szeretnek bennünket, mondom Verának. A szüleim sokat segítettek nekik. Ők sokat segítettek a szüleimnek. Óvatosan jön elénk. Mondom a kérdésére: nem tudom, mi van a szüleimmel, szeretnénk meghúzni magunkat a műhelyünkben. Nincsenek nálam a kulcsok. Svédfogót, kalapácsot hoz. A fogóval leszorítja a lakatot. Ráver. A csendülés messzire hallatszik az éjszakában. A hatodik vagy hetedik ütésre enged a lakat.
A műhelyben a kis gép, amivel a zacskókra lehet a szövegeket nyomni. Hátul a papírvágó. A zacskóragasztót deszkafal választja el az irodától. Középen a nagy deszkaasztal, körülötte lócák. A ragasztóban nincs ablak. Villanyt gyújthatunk. Apám két bőröndöt rejtett nyáron a papírbálák közé. Találok bennük meleg holmikat, mögöttük takarókat.
A ragasztóasztalon ágyazunk. Nem vacsorázunk, nem vagyunk éhesek. Az asztalra fekszünk, átöleljük egymást a takarók alatt.
Egér fut a sarokban.
Vera tud aludni úgy is, hogy átölelem. A fehérneműnkben vagyunk. Leügyeskedem magamról az alsónadrágot. Egyik kezemmel a dereka alatt, a másikkal a hasánál Vera bugyija alá nyúlok. Nem adja jelét annak, hogy felébredne.
Több egér is lehet a sarokban, Vera, mintha erre riadna fel, rémülten figyeli a kezemet. Villanyt gyújtok. Találok söprűt, csapkodok a sarokban. Vera felül, figyel, úgy tesz, mintha észre sem venné, hogy nincs bugyi rajta. Visszamászok mellé. Elkergetted? Elkergettem. Jól van, mondja. Lassan hátradől.
A combköze mint kettéhasadt szilva, de a hús nem zöld, hanem rózsaszínű. Körülötte aranyló pihék. A bal könyökömre támaszkodom. (…) Az inger az altestemet a combjára emeli, simítja a bőre a bőrömet. Ettől mind a ketten rémülten mozdulatlanná merevedünk. Oldalt fordulok. A kezemmel takarom el az ágyékomat, nem szeretném, ha meglátná, mi történt velem. Visszahúzom rá a bugyiját. Most olyan a tekintete, mint amikor a zongora mellett Karádyt utánozta. Próbálom megcsókolni. Könnyes a szeme. Gyorsan hátat fordít. Betakargatom, eloltom a villanyt. Kis idő múlva a fenekét az ölembe nyomja, szelíden szuszog, mint aki elaludt. Úgy érzem, hogy nem alszik. Nem tudom, mit érezhet.
