Nehezebb volt, mint édesapám elvesztése – Interjú Zarifa Ghafarival, a hazájából elűzött afgán női polgármesterrel
23/10/2021 23:08
| Szerző: Csernyánszky Judit/Klubrádió
A BBC a világ száz legbefolyásosabb nője közé sorolta Zarifa Ghafarit, akiből 27 évesen lett polgármester Afganisztánban, ráadásul egy tartományi főváros élén állt. Ez úgy is nagy eredmény és nagy ritkaság a hazájában, hogy csak rövid ideig, kevesebb mint két évig lehetett önkormányzati vezető – amíg idén nyár végén a tálibok át nem vették a hatalmat. Nehéz időket élt meg 2019-től 2021-ig, amit az amerikai külügyminisztérium is nagyra értékelt, s elnyerte a Bátor Nő nemzetközi elismerést. Ő is arra kényszerült, hogy elmeneküljön a hazájából. Bonnban él, de mi éppen Brüsszelben értük el, mert egyfolytában úton van. A riporter Csernyánszky Judit volt.
Csernyánszky Judit: Nem is három, ha jól olvastam, több merényletet kíséreltek meg ön ellen az elmúlt évek során, ami miatt az élete egy rettegés lehet
Zafari Ghafari: Tudja, a jogaidért harcolni, nem könnyű feladat. Ihletet és erőt olyan emberjogi aktivistáktól merítettem, mint Nelson Mandela vagy Mahátma Gandhi. Ők az emberiség és történelmünk olyan nagy alakjai, akik mind a mai napig feladják a fiataloknak a leckét. … Amikor egy nap arra ébredsz, hogy nemcsak elkezdted ezt a nagy harcot, de még sikeresnek is érzed magad, akkor nehéz megállni. Példaképeink pedig egy olyan világban értek el hasonló sikereket, amikor még például internet sem volt. S az, hogy ilyen merényleteket szerveztek ellenem, szinte normálisnak is mondható egy olyan helyzetben, amikor polgárháború zajlik.
S leginkább azért vették célba, mert nő? Vagy politikai nézetei okozták a bajt?
Ha azt nézem, hogy a támadást a szélsőségesek intézték ellenem, akkor természetesen az csak nehezítette a helyzetemet, hogy nő vagyok. De ha politikai frontot nyitottak ellenem, akkor persze politikai felfogásom és ideológiám miatt vettek célba. Egyszerűen azért, mert az én nézeteim teljesen különböztek az általános iránytól, ami abból is fakadt, hogy nő vagyok. Sokan azt hitték, hogy a bábjuk vagyok, és nem tudták elfogadni, hogy egyre hangosabban követeltem azt, ami a mi közösségünk érdekét szolgálta volna.
A tavalyi év is nehéz lehetett az ön számára, hiszen édesapját a saját háza előtt lőtték le. Mi történt, mit lehet tudni erről a gyilkosságról?
Ami az apámmal történt, az tulajdonképpen az ellenem indított támadás része volt. Az apámat húsz nappal azután gyilkolták meg, hogy az ellenem tervezett merénylet sikertelen volt. Én ezt úgy értékeltem, hogy az apám miattam halt meg. Ugyanakkor az is a képhez tartozik, hogy apám is ismert ember volt, a védelmi minisztériumban ezredesként szolgált. De tulajdonképpen addig nem is volt a célkeresztben, míg ki nem tett rólam egy Facebook-posztot. A fotómat is csatolta, írt rólam, hisz megrázta a merénylet, és akkor éreztem, ez számára is nagyon nehéz időszak lehetett, ha ehhez az eszközhöz folyamodott. Apám halála olyan sokkot okozott, hogy el kellett gondolkodnom azon, elhagyjam-e a hazámat. Ilyen traumát – most visszagondolva – még életemben nem éltem át. Ugyanakkor azt is tudtam, fel kell dolgoznom ezt a tragédiát. És csak arra kell koncentrálnom, hogy folytassam az ő harcát, amit 37 éve kezdett el, és amitől semmi nem tántoríthatta el. Az utolsó négy hónapját egyébként egészen közelről követhettem, hisz akkor már én is a védelmi minisztérium egyik osztályán dolgoztam. De azt is el kell mondjam magának, hogy amikor végül a repülőgépre ültem, mert elhatároztam, hogy végül mégiscsak elmenekülök Afganisztánból, nehezebb volt, mint édesapám elvesztése.
A New York Timesban olvastam arról, hogy önt Ashraf Ghani (gyakorta használt magyar átírásban Asraf Gáni) afgán elnök nevezte ki polgármesternek. Maidan Shahr város vezetésére. Erről mit tudhatunk? Miért és hogyan lett önből polgármester? Milyen eredmények predesztinálták?
Versenybe szálltam ezért a címért. Ez egy nagyon hosszú és bonyolult folyamat volt. 138 jelölt volt erre a posztra, velük kellett megmérkőznöm.
Csak ezért az egy városért ilyen sokan?
Igen. Aztán ez a kör leszűkült egy 10 fős listára. Merthogy egy provincia székhelyéért folyt a verseny. Aztán még tovább csökkent a versenyben maradók száma, míg végül én kerültem ki győztesen.
Ráadásul ez a tartomány, Wardak a polgármester-kiválasztás idején arról is közismert volt, hogy korábban a tálibok egyik erős bástyájának számított. Azért ez nem kis kihívás lehetett! Ilyen háttérrel mit tudott elérni? Lehetett egyáltalán dolgozni?
Polgármesterként én azt tartottam a legfontosabb célomnak, hogy elhitessem az emberekkel, bízniuk kell a nőkben. Bízzanak abban, hogy ők is képesek vezető pozíciót betölteni és sikeresek lenni a munkájukban. A nőkről eleve azt gondolják az emberek, hogy nem értenek a hivatali és technikai dolgokhoz, és hogy nem is érdeklik ezek őket. De ez nem így van. Engem is nagyon ellenséges közeg vett körül. Tizenkilenc hónapig voltam csak a pozíciómban. Elnéztek a fejem felett, megpróbáltak nem tudomást venni rólam, csak azért, mert fiatal nő voltam. És nem voltam egyik csapatnak, a helyi meghatározó közösségüknek sem a tagja. De ezek maffia típusú közösségek voltak. Ahol csak a pénz számított, hogy minél több bevételük legyen.
Láttam is önről egy fotót, az asztalnál két tucatnyi férfi ült, maga volt az asztalfőn, és az egyetlen nő.
Nagyon nehéz időszakot éltem meg, mert bizonyítanom kellett, hogy képes vagyok menedzselni a várost, hogy megállom a helyemet a munkában. A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy mégiscsak fel tudtam venni a harcot bizonyos korrupt csoportokkal, és eredménye is volt. A városvezetés is megváltozott. Új és fiatal munkatársak vették át a korruptak helyét. A másik nagy feladat volt megbirkózni a szélsőségesekkel. De nemcsak a városban, hanem az egész tartományban. Amikor elmentem a piacra, vagy megnéztem egy-egy boltot, vagy elmentünk fát ültetni, akkor az emberekkel közvetlenül is beszélgethettem. S azt vettem észre, hogy odafigyelnek a munkámra, s adott esetben nem voltak hajlandók hallgatni például az anyjukra. Elkezdtek bennem bízni, mert megértették, hogy tiszteletben kell tartani a törvényeket. Hogy azok az emberekért vannak. Hogy létezik jogállam, ami megszabja a működésünket. Nagy kihívás volt számomra ez a munka, és nem is akartam munkahelyet változtatni. De a merényletek miatt kénytelen voltam. Egyre több fenyegetést kaptam, meggyilkolták az apámat is, és a családom is veszélybe került. Az elnök is felelősséget érzett azért, ami velem történik, vagy megtörténhet, és így kerültem a védelmi minisztériumhoz júniusban.
Amióta elhagyta a hazáját, mit tud a városa életéről? Hogy mennek a dolgok?
Annyit tudok, hogy nagy a szegénység, ekkora még soha nem volt. Nem működik az egészségügy. A bankok sem, az emberek nem jutnak pénzhez. De hát még igazi kormánya sincs az országnak, honnan tudnák a népek, hogy mi van és mi lesz? Nincs elég ennivaló, nem érzik magukat biztonságban, és csak a brutalitást tapasztalják meg az emberek.
Mindez, gondolom, azt is jelenti, hogy félelemben élnek.
Nagyon sokan félnek attól, hogy folytatódnak az emberjogi sértések, hogy a nők helyzetével továbbra is vissza fognak élni. Attól is félnek, leginkább a katonaság, az újságírók és akik a médiában dolgoznak, illetve a civil szervezetek, aktivisták, nők, akik az előző kormányban dolgoztak, hogy az egész rendszer össze fog omlani. Sok minden, az emberek élete forog most kockán, sokan bujkálnak, mert nem érzik magukat biztonságban.
Jól döntött az Egyesült Államok, hogy kivonta csapatait Afganisztánból? Mit gondol erről?
Mindenképpen el kellett hagyniuk Afganisztánt. Ma vagy holnap, nem volt kérdéses. Én ezt világosan láttam. A dolgok logikájából következett. De nekem ez úgy jött át, hogy eljátszották a jövőnket, a jövőmet. Eljátszották az eredményeinket. Azt, amit én is elértem. Erre nem voltam felkészülve. De senki más sem.
Mikor hagyta el az országot ön?
Öt nappal azután, hogy Kabult is átvették a tálibok. Öt napig vívódtam.
Mi adta meg az utolsó lökést ehhez?
Az édesanyám és a férjem beszélt rá. De felfogtam, ha maradnék, akkor bujkálnom kellene, nem érezném magam biztonságban sehol. De a döntésem nem egy életre szól. Én abban bízom, hogy mielőbb visszamehetek. Ha csak egy kicsit is normalizálódik a helyzet, folytatom, ahol abbahagytam.
Mit tud arról, járhatnak-e iskolába a lányok? Fogadják a nőket az egyetemeken?
Nem járnak az általános iskola felső osztályaiba, a gimnáziumokba sem. De hát felfordulás van az egész országban. Mit is várhatnánk? Megdöbbent, hogy a világ tűri ezt, vagy legalábbis nem tesz ellene.
De azért megkérdezem, hogy milyen jövőt lát most a hazája előtt? És persze saját maga előtt is?
Csak két-három dolgot szeretnék itt megemlíteni. Tudom, hogy fontos a külföld számára, hogy mentora legyen az országnak és segélyeket küldjön. De ez semmiképpen ne jelentse, hogy a kormánnyal kapcsolatba lép, és a kormánynak küldi. Már jelen vannak az országban a nagy nemzetközi szervezetek, mint a Nemzetközi Menekültügyi Bizottság (IRC), az ENSZ Habitat szervezete, a WFP – a Világ Élelmezési Programja, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala stb. Ezeknek a szervezeteknek a tálibokat kellene kontroll alatt tartani, ahogy ezt eddig is tették Afganisztánban. A másik fontos dolog, hogy ne ismerjék el a tálib kormányt, amelyik semmibe veszi az emberi jogokat, és a nők jogát. Annyi pénzt költöttek már az emberjogi küzdelmekre, ez mind hiábavaló, kidobott pénz, ha most nem kényszerítik rá a tálibokat ennek a haladásnak a folytatására. Harmadsorban pedig le kellene választani Pakisztánt az országról. Teljesen nyíltan támogatja a pakisztáni kormányfő a tálibokat. A parlamentje is. Nagyon jól tudjuk, hogy Pakisztánnak kiképző osztagaik és központjaik vannak a hazámban. És meg kellene tartani azokat a vívmányokat, amelyeket egyszer már elértünk. Amelyek az emberek életét könnyebbé tették. Oszama bin Laden is pakisztáni segítséggel mentette az irháját. Menedéket nyújtottak neki. Közvetlenül a tálib hatalomátvétel előtt Afganisztánban járt a pakisztáni hírszerzési igazgató is. Véget kellene vetni annak, hogy Pakisztán beavatkozzon Afganisztán életébe. A mostani tálib kormány 60 százalékát a rettegett Haqqani terroristahálózat tagjai teszik ki. Az ország belügyminisztere körözött terrorista. Szóval én azt mondom, ezt a három-négy konkrét lépést kellene meglépnie a külföldnek, de nemcsak Afganisztánért és az afgán népért, hanem a világ biztonsága érdekében .
A beszélgetésről készült riportot a cikk elején a lejátszóra kattintva hallgathatja meg!
2021. október 16., szombat 15.45
riporter: Csernyánszky Judit
