"Semmi mulatságosat nem találtam abban, hogy annyi szörnyű szenvedés után késsel rohan felém"
17/01/2022 18:03
| Szerző: Dési János/Klubrádió
A pesti gettó felszabadulásának 77. évfordulóján Dési János egy anekdotát idézett fel Esti gyorshoz írt jegyzetében.
1945. január 17-én szabadították fel a szovjet katonák a pesti gettót, ahol sok tízezer zsidó embert zsúfoltak össze. Közülük rengetegen nem élték meg a felszabadulást, megfagytak, éhen haltak vagy megölték őket. A Sztójay-kormány idején a vidéki magyarországi zsidóság jelentős részét a magyar hatóságok deportálták – azaz a biztos halálba küldték, leginkább Auschwitzba, míg a katonakorú férfiakat a munkaszolgálatban gyilkolták.
1944 késő őszérre már csak a budapesti zsidók kivégzése maradt hátra, ezt előkészítendő a Szálasi-kormány belügyminisztere állíttatta fel a pesti gettót a hetedik kerületben – ahol összegyűjtötték a megölendő embereket. A történteket itt és most talán nem szükséges részletezni.
A gettó felszabadulásának a napján egy anekdotát idézek fel Illés Bélától, aki szovjet tisztként érte el Magyarországot, amúgy kora ismert írója, s többször papírra vetette, hogy egyike volt, ha nem éppen a parancsnoka, a gettót felszabadító katonáknak. Kétségtelen, Illés Béla nem igazmondásáról volt a legismertebb, de története így is tanulságos.
Beszámolója szerint először is elterjedt, hogy a németek és a nyilasok megpróbálják felrobbantani a gettót az életben maradt emberekkel, ezért a szovjet járőrök elvágtak minden arrafelé menő drótot és vezetéket, „még a szárítóköteleket is”. Útban a helyszín felé, a Fészek Klub környékén, még tűzharcba keveredtek Illésék egy ottfelejtett német járőrrel. Ezután teherautóikkal áthajtottak a gettót elzáró palánkokon, ezzel felszabadítva azt. De az utcákon egy teremtett lelket sem találtak, mindenki ijedten bújt el, már csak azért is, mert percekkel azelőtt a sarokról még gépfegyvertüzet hallottak. Lassan gördültek végig a katonák az utcákon, a holttesteket kerülgetve, de nem találták azokat, akiknek a felszabadítására küldték őket.
Végre egy kapualjban Illés felfedezett egy alacsony, nagyon sovány, idősebb férfit. Illés leugrott a teherautóról és elhatározta, hogy egy szimbolikus cselekedetet fog végrehajtani „levágom a minket a kapualjból bámuló férfi ruhájáról a sárga csillagot”. Előhúzta hatalmas finn kését és a férfi felé indult, aki meglátva a torzonborz, lerongyolódott katonát, akinek övéről gránátok lógnak, hátán géppisztoly zötyög, amint felé rohan egy nagy tőrrel, menekülőre fogta. „A tervezett szimbolikus cselekedett végrehajtása némi akadályba ütközött, Láttamra a sárga csillagos rémülten felsikított és futni kezdett. Én a késsel a kezemben – utána.”
Az üldözés végül úgy ért véget, hogy Illés bajtársai a menekülő elé vágtak egy teherautóval és egy tiszt kenyeret dobott neki „ebből értette meg, kik vagyunk, és akkor megállott. Levágtam ruhájáról a sárga csillagot, és átöleltük egymást. A felszabadított még ekkor is gyanakodva nézett rám”.
A történetnek nem itt van a vége. Illés ezt az anekdotát is előszeretettel mesélte. Egy előadása után odajött hozzá egy férfi, és azt mondta, hogy minden úgy történt, ahogy itt elhangzott, én vagyok az a férfi. Majd így folytatta „én semmi mulatságosat nem találtam abban, hogy annyi szörnyű szenvedés és veszedelem átélése után az utolsó percben valaki marokra fogott késsel rohan felém. Nagy tapintatlanság volt. Na, de nincs semmi baj! Higgye el nekem, Illés elvtárs, hogy már nem neheztelek magára.”
Dési János jegyzete az Esti gyors 2022. január 17-i, hétfői adásában hangzott el a szerző felolvasásában.
