Németh Klára: Nem akáclombos
17/11/2024 19:55
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felvolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Németh Klára Nem akáclombos című önéletrajzi tárcagyűjteményének részleteit hallgathatják meg Grisnik Petra színművész előadásában.
Kevesen vannak a magyar művészek közt, akik életük körülményeit a hétköznapi emberekhez méltó és ettől emberileg rendkívül hiteles módon tárják a közönség elé; általában valamilyen kívülállás szüli ezt a reflexiót, amely mégis értékesebb tapasztalatokat közöl az alkotói lét valódi banalitásairól, mint a középpontban maradásra törekvők magatartása. Még ritkább, ha valaki ennek írott formában is a krónikásává válik, mint Németh Klára ötvösművész a Nem akáclombos címet viselő önéletrajzi tárcakötetében, amelyet lánya, Fischer Judit festő illusztrált grafikáival. Ők voltak a Belső közlés két és fél évvel ezelőtti tavaszi rendhagyó adásának vendégei, ahol a stúdióban a műsorvezető, Szegő János, valamint a szerkesztő, Pályi Márk közösen beszélgetett velük, és a műsorban több rövid szemelvény el is hangzott az ötvösművész irodalmi munkájából, Grisnik Petra felolvasásában.
Ezek közül hét tárcácskát a mai naptól itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatnak, ha az adott hangsávok lejátszás gombjaira kattintanak, és lejjebb görgetve az írások eredeti szöveges változatát is elolvashatják. Mint az a szövegekből kiderül, Németh művészi pályája férje, a Munkácsy-díjas szobrász, Fischer György árnyékában zajlott, nem függetlenül a férfi és nő közt felosztott és az érvényesülést gyakran megszabó klasszikus nemi mintázatoktól, melyről a szerző szerényen, de nyíltan beszél a mától itt is elérhető fejezetek egyikében is.
A szövegek eredeti, írott változata:
Szudáni fiú volt
Tizenhat éves múltam.
Évet ismételek Pécsen, ismerős családnál albérletben…
Kedvencük, egy dagadt macska apucival alszik.
Anyám szerint minden holmim macskaszagot áraszt.
Egy szombaton életemben először elmegyek diszkóba.
Ácsorgok a tömeg szélén.
Vékony, félszeg fiú jön oda hozzám.
Korán kell hazamennem, elkísér, nagyon közel lakom.
Hetente egyszer beszélünk telefonon a szüleimmel.
Beszámolok az iskoláról és hogy készülök
az orvosi egyetem gólyabáljára.
Izgatottak lesznek, vegyek magamnak szépruhát…
Ki hívott meg, mi a neve, a családja…
Mondom, szudáni fiú, még csak egyszer találkoztunk.
Apám másnap 230 kilométert utazik,
hogy személyesen térítsen észre.
Ha „négerrel” járok, minek néznek az emberek?
Mit gondolnak majd rólam a faluban?
Itt maradok egy félvér poronttyal!
Vessek véget az egésznek, különben kivesznek
az iskolából, hazavisznek.
El kell mennem a kollégiumba, megmondani,
hogy ne számítson rám.
Megtalálom a szobáját, négy-öt színes fiú van bent.
Váltanak néhány szót, hamar magunkra hagynak.
Nincs időm elmondani, miért jöttem, ölelgetni kezd.
Nagyon gyorsan történik, de ki tudok szabadulni.
Az utcán észreveszek az irhakabátomon egy furcsa maszatot.
Sokára tudom meg, mi az…
A nőnapi meglepetés egy jó vacsora.
A nokedlihez csak tojás kell, liszt meg víz.
A férjem nekilát.
Egy kiló liszttel készül, főzi, főzi amíg a végére nem ér.
Van paprikáscsirke maradékunk anyám csomagjából,
azzal tálalná.
Felmelegítve kiderül, hogy a csirke már megromlott.
Nagy hirtelen tojásos nokedli lesz.
A ráadás egy hatalmas transzparens a szobánkban.
SZERETETTEL KÖSZÖNTELEK A NEMZETKÖZI
NŐNAP ALKALMÁBÓL!
Nyugodtan alszik, amikor Bence sírása a hetedikről
a buszmegállóig hallatszik.
A bilin ülve mindig a „véresbácsis” könyvet kéri, a gótikus
faszobros hatalmas albumot.
Óvodából azzal jön haza, hogy szeretne olyan lenni,
mint bizonyos Betti.
Bettinek nincs heg a száján.
Juditkám, senki sem tökéletes, mi lenne, ha olyan lennél mint
egy alvósbaba, de esetleg buta?
Elgondolkodik. Akkor mégsem.
Úgy rajzol fekete filctollal, mint ez Gross Arnoldba
oltott Réber László.
Pontosan, részletgazdagon, szellemesen.
Alsós az általánosban, amikor könyvborítót rendelnek tőle.
Bencével meghívják a tévébe az Égből pottyant mesék forgatására.
Biztatjuk, rajzoljon még többet.
Ne nyaggassuk, minek annyi rajz.
A jó dolgokból kevés kell, mondja, nem annyi, mint coca-cola.
Még tízéves sincs, de nem vitatkozom.
Anya, te nem akarsz híres lenni? – kérdezi a lányom, kiskorában.
Dehogynem, háromszor olyan híres leszek, mint apa, válaszolom.
Először is, mivel apa híres, oda lesz mindenhová írva,
hogy ki a felesége.
És az emberek tudni fogják, hogy a felesége cipelte a bronzokat,
írta a pályázatokat, műleírásokat, gyűjtötte a pénzt
a köztéri szobrokra.
Mintázás közben néha megmondta, hogy nem stimmel
itt vagy ott a forma, tegyen-e valami bigyót a figura fejére,
vagy vágja félbe.
Látta a káoszban a rendet, ha kiállítást rendeztek.
Gyűjtött szép tárgyakat, például kagylókat, amiket be lehetett
vinni rajzórára.
Természetesen a gyerekeink is híresek lesznek.
Férjem húsz év múlva Munkácsy-díjat kap.
Akkor szólok, mostantól gyúrjunk az én díjaimra, jó?!
Nem válaszol, elnézően mosolyog.
Reggelenként autóval viszem a férjem és a gyerekeket iskolába.
Délután megyek értük.
Ha a férjem is éppen végez, felénk csak biccent,
elindul ellenkező irányba.
Várják nálunk fontosabbak, érdekesebbek, éjszakába nyúlnak
az italozások.
Amikor szakkört tartok, Juditot és Bencét azért hazahozza.
Van útközben kocsma. Nem kávézó, bisztró, hanem kocsma.
Be kell menni.
Valaki mindig csatlakozik.
Beszélgetnek, a gyerekek unatkoznak.
Bence váratlanul megszólal: szállást kérő róka.
A pincér félreérti, dühösen lép az asztalukhoz.
Számlát kérnek róla?!
A férjemet mindig fiatalok veszik körül.
Bármikor jöhetnek hozzá a műtermünkbe.
Önzetlen, segítőkész tanár.
Kitartó és türelmes.
Judit mondogatja, mennyivel jobb lett volna inkább
tanítványának lenni.
Egyikük karosszérialakatos szakmunkás tanonc.
Nincs érettségije, otthona, pénze.
Az ételt, amit elé teszek, újra megsózza,
hogy annyival is több legyen.
Egybefonódik az életünk.
Felvetem, fogadjuk örökbe, legyen stabil pont az életében.
Férjem elhűl.
Nem lehet, mondja, hiszen van anyja.
Meg különben is…
A műtermünkben rajzolnak, mintáznak napokon,
heteken, éveken át.
Rádöbbenek, hogy nálam és a gyerekeinknél
is fontosabb a férjemnek.
Ezt az érzést egy ponton meg kell beszélnünk.
Kimondatik, hogy igen, a fiú az első.
Végre felveszik a főiskolára, Budapestre kerül.
Lesz felesége, gyereke.
Sikeres szobrász.
Többé nem keressük egymást.
Téliszünetről, karácsonyról kérdezem az osztályt.
Egy kisfiú elcsukló hangon, szemét dörzsölve mesél.
Borzasztó dolog történt, elveszett Pompi.
Pompi a cicájuk. Kiengedték karácsony másnapján este a dolgára,
azóta nincs meg.
A társaság együttérző, mondják, milyen szép volt, meg platina
van beültetve a lábába, keresik, de már kevés a remény.
Ezért siratja Sziszi és a családja.
Lassan világosodok meg.
Öcsémék ugyanabban a házban laknak, ahol Szilárd, az anyukája
és a nevezetes Pompi.
Estébe nyúló látogatásunk úgy zárult, hogy férjem felkapta a kapuban várakozó cicát, és hazavittük.
A szünet az ő hiábavaló idomításával telt, fel-le szaladgált a függönyökön, szekrények tetején.
Összetört egy gyönyörű kék üvegkancsót, többek között.
Időszerű volt megszabadulni tőle.
Másnap nem volt első órám, így vissza tudtam csempészni
észrevétlenül eredeti élőhelyére.
Pompi, felejthetetlen.
