Vers mindenkinek – Szénási Sándor jegyzete
2/11/2022 18:03
| Szerző: Szénási Sándor/Klubrádió
Oroszországnak láthatóan a hátra az előre, az újra terjeszkedni akaró, újbóli felfújódásra kész birodalom víziója, ami állítólag csak azoknak lesz kötelező házi őrizet, akik elég szerencsétlenek voltak szláv testvérnek születni. Vagy mégsem csak nekik. Szénási Sándor gondolatai egy Puskin-vers kapcsán.
Tudom, nagyon fárasztó, nagyon unalmas, viszont eléggé véres egy történet ez, aminek pillanatnyi szünetében Lavrov orosz külügyminiszter elszavalt egy Puskin-verset, az Oroszország rágalmazóihoz címűt. Részletek az előadásból:
„Ti hitvány szónokok, miért zajongtok újra?
Miért szórtok átkokat vadul orosz honunkra?
Mi háborgat vajon? A litván lázadás?
Ugyan! Szlávoké e pör, csak szláv akarja ez ősi belviszályt... „ stb.
Oké. Ha a szláv testvérek egymást ölik, az pusztán családon belüli erőszak, vagyis magánügy, mármint P. szerint, aki a litvánok lázadását, amely épp a vers megírásának évében tört ki az orosz gyarmatosítóval szemben, e tekintetben bagatellnek tartja, mintegy a szláv pör melléktermékének. Hja, olykor hullik a férgese. A zajgó szónok itt persze a Nyugat.
„Ki lesz győztese e harcnak?
Hiú polyák, vagy hű orosz?
A tét: a szláv folyók orosz tengerbe tartanak
Vagy elapad, kiszáradoz”
Sajnálom, Soproni András így fordította az utolsó sort)
A dolognak tehát úgyis az a vége, folytatja tovább P. mester, hogy a nemzeti érzéseikkel, önállóságukkal hivalkodók vagy eloroszosodnak, vagy megszűnnek létezni, ami nem egy nagy alternatíva. Ám másnak ehhez sincs köze, tehát mondjuk a hiú polyákon hatványozottan végrehajtott családi erőszak kizárólag Oroszország dolga, valahogy úgy, ahogy a vadász dolga a puskacső elé kerülő fácán esete.
Tegyük még hozzá, a versben P. úgy véli, a Nyugat voltaképpen azzal a kisebbrendűségi érzéssel küzd, hogy Napóleont, akitől a fél világ reszketett, Moszkva feláldozása árán az oroszok verték meg, s a Nyugatnak így jutott törvény, szabadság s béke. Legyen ennyi elég, egyébként kéretik kussolni, így P. mester.
Mármost Alekszandr Puskin és kortársai, sőt utódai is, Tolsztoj, vagy Dosztojevszkij is, világzsenik voltak, egyben birodalmi írók, és költők, akik még nem tudták, hogy az ő globalizmusuk, a pánszlávizmusba betekert orosz nacionalizmus akkorát bukik majd, hogy kénytelen lesz egy másfajta globalizmust hirdető, de hasonlóan messianisztikus hatalomnak átadni a helyét. Aminek a dettó orra esése után a mai orosz elit azt hiheti, megint ezt a Puskin-verset kell szavalniuk. Hogy megint szólhat a régi nóta a szláv testvérekről, a Nyugat megmentendő lelkéről és a kicsit náci, nagyon sátánista ( vagy fordítva) polyák, illetve most éppen ukrán nikkelbolhákról, akik vagy elpattannak vagy hű oroszként ugrándoznak tovább. Hiszen mi más is lehetne az új nóta, ha nem a régi?
Oroszországnak láthatóan a hátra az előre, az újra terjeszkedni akaró, újbóli felfújódásra kész birodalom víziója, ami állítólag csak azoknak lesz kötelező házi őrizet, akik elég szerencsétlenek voltak szláv testvérnek születni. Vagy mégsem csak nekik. Már Puskin említi a litvánokat, de Tolsztoj is olyan népként, mint ami nem számít, vagyis járulékos veszteség egy óriási, krisztusi küldetés oltárán.
Mert ugye a Nyugat lelkét még meg kell menteni, ha belepusztul is. Hiszen az orosz birodalmi elixír nélkül csak apadoz, kiszáradoz.
Szénási Sándor jegyzete az Esti gyors 2022. november 2-i, szerdai adásában hangzott el a szerző felolvasásában.
